Határon túli magyar egyházi méltóságokat fogadott Schmitt Pál

A mai magyaroknak talán minden korábbinál nagyobb szükségük van erős biztatásra, és ezt a biztatást a lelkipásztorok adhatják meg. Az önök személyén keresztül az emberek az örök értékekhez kötődnek, a biztos alapot keresik és kapják” - fogalmazott az államfő a díszebéd kezdete előtt.

Schmitt Pál emlékeztetett: jó pár éve hagyomány, hogy advent alkalmából a határainkon túli magyarság egyházi vezetőit vendégül látja a magyar államfő. „Az invitálással is jelezve, hogy ez az összetartozás éppoly természetes és magyarázatra nem szoruló, amilyen egy asztalközösség. Egy asztal körül mindig egyértelmű az egymásra hangolódás. A közös étkezés az elfogadás-befogadás jelképe is egyben” - fogalmazott a köztársasági elnök. Hozzátette: „így vagyunk együtt, így tartozunk össze felvidéki, kárpátaljai, vajdasági, erdélyi, partiumi, vagy a világ bármely pontján élő magyar testvéreinkkel”.

Az idei „örömteli emlékek” közül az államfő kiemelte, hogy októberben Nagyváradon különleges ünnepet tartottak: boldoggá avatták az egyházmegye titokban szentelt egykori püspökét, a magyar családok megerősítéséért dolgozó, az üldözöttek védelmében járó, börtönhalált halt Bogdánffy Szilárdot. „Ez az esemény nemcsak a nagyváradiaknak, de még csak nem is az erdélyieknek, vagy a katolikusoknak szóló üzenet. Történelmi pillanat volt, amely a szakrális tartalmon túl hűségről, megmaradásról, kiállásról, emberségről szól” - hangsúlyozta Schmitt Pál.
 
Az államfő szólt arról: „a világ látszólag folytonos bomlásban van, megannyi helyen látjuk a szétesés, az értékvesztés tüneteit. De egyre több a reményteli pillanat: a magunkra találás, a bizalom visszanyerésének élménye is”.
 
„Ilyen magunkra találás, hogy idén végre törvényi alapokkal, és minden korábbinál egyértelműbben mondtuk ki a magyarok összetartozását” - hangsúlyozta Schmitt Pál. Mint mondta, „a magyar polgárok akaratának kiteljesedéseként a spirituális, érzelmi ragaszkodást” most jogi kapcsolat is megpecsételheti. Idén augusztus 20-án lépett hatályba a gyorsított eljárásban megszerezhető állampolgárságról szóló törvény - mutatott rá az államfő, hozzátéve: „e régóta várt, kinyújtott kéz lehetővé teszi, hogy még jobban támaszkodjunk egymásra”.
 
Ez minden magyar közös öröme és a hétköznapokban nyer gyakorlatias értelmet. A nemzethez való kötődés ugyanis nem csak a magasztos pillanatok ideig-óráig tartó jó érzése. „Magyarságunk elválaszthatatlan tőlünk” - szögezte le Schmitt Pál.
 
Mint mondta, Bogdánffy Szilárd példája is mutatja, milyen az, ha valakit erőszakosan próbálnak e köteléktől megfosztani. „Amit akkor rendőrök, bíróság, börtönőrök próbáltak sikertelenül elvenni, azt ma az asszimiláció, az intézmények, iskolák hiánya, a szervezetlenség, a többségi társadalom értetlensége, vagy néha maguk az egymás ellen dolgozó magyarok acsarkodása kezdi ki” - fogalmazott a köztársasági elnök.
A találkozón részt vett Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Németh Zsolt külügyi államtitkár és Szászfalvi László, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium egyházi, nemzetiségi és civil kapcsolatokért felelős államtitkára. A díszebéden 16 határon túli magyar egyházi méltóság vett részt.
 
(Forrás: Krónika)

 
Komment:
 
Ritkán álmodok. Ha teszem is, csak titokban, félve, nehogy az ébredés megfosszon a nehezen szerzett, földön túli élménytől. Egy reggel azonban, mint Prométheusz a tüzet, én is loptam magamnak egy szikrát az emlékezés parazsából. Kísérletem sikerrel ez egyszer sikerrel járt, s ágyam széléhez láncoltam a látomást. Hallgassátok!
 
Én, Tamás, láttam egy rangjából fakadó nagyságot, kit egy kicsi, éles hangsúlyokban beszélő Mester rángatott pattanásig feszült huzalokon. Láttam rajta: ez a báb már megvívta a maga párbajait, a szó legszorosabb értelmében is. Papokat látott vendégül s aranykanállal tömte szájukba a nemzeti összetartozás édeskés levesét, melyet oly' sokszor sóztak el az álmom előtti időkben. A főétel egy boldog pillanatában aztán mind egymásra találtak, s harmónia szállt a nagy teremre. Desszertre narancslekvárt szolgáltak fel, természetesen, aranytálon. Egyértelmű, karakteres íze lehetett, mert mind mohón kezdték habzsolni.
 
De ekkor sötétség lett, s többé nem éreztem biztonságban magam. Lelkem, elmém és egész lényem keresni kezdte az utat, mely visszavezet oda, hol a kegyes manna hull. Egy plébánia képe villant csak be, s benne egy pap, fekete felöltőben. Szavakat mormol és a holtakat hívja elő, de nem azért, hogy az üdvösség órájának eljöttét ünnepeljék. Egy kerten gázolnak át. Nyolcvan, halottakhoz képest jól öltözött, emberből egyből kilencven indul útnak, hogy behódoljon „egy” előtt: a Párt előtt. A plébános komoran, száján sunyi mosollyal vezeti őket. Hátra, a hívek felé nem hajlong, de a magasban trónolók szemébe igyekszik legalázatosabb felét villantani. Egyszerre agyamba gázol egy név: Deményháza. 
 
Megfordulok. Takaróm lecsúszik, fázik a derekam. Ismét látom az összegyült papokat. Jóllakottak, békések, mint akik megtalálták Istent. Talán így is van. Talán nem. Nem tudni... De látom a fel nem ismert veszélyből fakadó nyugalmat is vendéglátójuk arcán. Ő nem tudja még, hogy azok között kik most alázatukkal szegélyezték a hozzá vezető vörös szőnyeget, azok között vannak olyanok, kik nem csak egy, mindenek felett álló hatalmat ismernek el. Másoknak, világi hatalmasoknak is szolgálnak. Olyan kötelékek fűzik e földi urakhoz őket, melyek eltépését bár meggyónhatják, feloldozást senki nem mér rájuk. Úgy hiszem, aki így osztja meg életét, ilyen éles végletek között, az nem lehet soha teljes, igaz ember. Azonban ezt nem tudja a vendéglátó, és barátságos velük, ahogy azt a nép és az illem megköveteli. Nincs tisztában vele, hisz látni rajta, hogy olyan ember is ülhet mellette, ki feltétel nélkül szolgál ki egy képzeletbeli margón túl - mely elválaszt országokat - olyan önös érdekeket és vágyakat, melyeket hülye gyűjtőnéven, mi emberek, csak politikának hívunk. Nem látta, mert nem láthatta, hogy miként csinálnak ezek az emberek oly' sokszor vásári komédiát az úr házából, aggitálva a világi hatalom markolói mellett, mellükön frissen fakadt tulipánnal. 
 
Nem tudta ezt az, ki szép szavakkal, s nem intő beszéddel engedte útnak őket. Tán másra volt hivatott ez az idő? Nem tudhatjuk... Többet aztán nem láttam. Ébredni kezdtem, karomban a felismeréssel és örvendtem a hajnal feloldozásának. Reggeli imámra gyújtottam. Fohászkodtam magamért és Katolikus Anyaszentegyházam megtisztulásáért. Meghallgatásra lelt? Remélem. Ámen.
 
L.Cs.T.
 
Oldal tetejére
„Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak!” (Kós Károly)