Első bevetésen az Erdély Mentőcsoport

Hosszabb várakozás után hatalmas és hihetetlen lendülettel indult be a munka Dajc községben, a település határában átszakadt gát újjáépítésén. A helyiség Shkodra (Észak-Albánia) város közelében található.

Amikor már teljesen reménytelennek tűnt minden, hirtelen a katolikus egyház és egy helyi üzletember segíteségével sikerült kimozdítani a helyzetet a holtpontról. Elképesztő volt, ahogy hirtelen minden beindult: fejünk fölött röpködött a török légierő Black Hawk és a görögök Puma helikoptere, segédkeztünk a segélyszállítmány lepakolásán. Tiszta adrenalin!

Lepakolás a Black Hawk helikopterről...

Világvégi hangulat, de mégis van remény, annak ellenére, hogy szinte minden víz alatt van. Sajátos technikával  elkezdjük építeni a gátat Dajc község határában. A helybéliek hitetlenkednek, de milhelyt látják, hogy haladunk, csatlakoznak. Mágnes-effektus.

Első nap sikerült felépítenünk körülbelül tíz métert. Sodrás, ínyencségek.

Egybefolyik az idő, cseppfolyós a tudat. Az albán hadsereg vezérkari főnökével egyeztetünk, kikéri véleményünket, pedig egész éjjel rosszul volt, hányt is – meséli.

De minek is meséljek mindent, hiszen senki sem hiszi majd el.

Asztronauta szerelésben, szinte nyakig vízben a gát végén...

Csütörtökön jön a tiranai magyar nagykövet. Ő jön, mi megyünk. De csak csütörtökön este. S csak Skodráig. Onnan tovább pénteken. Talán vasárnapra hazaérkezünk Zoárddal (ő is az Erdély Mentőcsoport alapos tagja, ketten jöttünk el).

Sajnálom, hogy segítenem kellett, örvendek, hogy segíthettem! Bárcsak ne kellett volna segédkeznem, de ha már úgy adódott, hogy szükséges volt, akkor örvendek, hogy itt lehettem, s segítséget nyútjattam. A kulcsemberek a maguk módján megköszönték nekünk, azaz Józsi bácsinak, Murphynek, Turi Lacinak, Zorádnak és nekem. S ez megért mindent: személy szerint nem érdekelnek az anyagiak, nem motivál a presztizs, a versengés. “Il Padre” köszönete esett a legjobban, a katolikus közösségi házban lakunk azokkal a fiatalokkal, akik a helyi Caritas szövetségbe tartoznak. A megyei tanács elnöke kijött tegnap este a gátra, mélyen a szemembe nézett, s  mondta (a csapatra értve): I am proud of you! (Büszke vagyok rátok). El is hiszem, ki megy be a vízbe decemberben azért, hogy lerakja a homokzsákokat, s megvédje a községet az áradástól?

Ősember vagyok, nem sikerült még borotválkozni.

Víz alatt a világ

Elégtétellel vesz birtokába: kijöttem, Lacinak és Murphynek köszönhetően hatalmas tapasztalatra tettem szert, amit odahaza hasznosíthatok az Erdély Mentőcsoport keretén belül. Amikor embertársaimnak szüksége lesz segítségre. Úgy érzem, Zoárddal semmi sem állhat már előnkbe. Csodás, türelmes, kitartó és motiváló társ. Alapember!

Az albán katonai erők vezárkari parancsnokával azt beszéltük, márciusban visszajöhetünk megelőzni az immár hagyományos áradást. Feltétlenül szeretnék ide visszajönni! Nem viccelek. Sajátos világ, egyedi táj, különleges emberek. Mégis mivel rendelkeznek? Semmivel! Mégis csodára képesek. Nagyon remélem, sikerül jövő nyáron (is) ide jönnöm. Fura, emocionális érzés: a lelkemhez nőttek ezek az emberek a maguk kishitűségével, kilátástalanáságával, hihetetlen vendégszeretetével, szegénységükkel. Lelkük viszont annál gazdagabb. A hihetetlen (nem is fogom elmesélni, mert senki sem hiszi el) nehézségek ellenére  nagyon jól éreztem magam közöttük.

Megannyi élmény és helyzet. Elképzelhetetlen hullámvasút. Egyszer fent, máskor lent.

Magamra hagytak...

Hatalmas erőfeszítés, energia ráfordítás, földön kívüli, irreális, tragikomukis helyzetek. Valamennyi az életre szóló tapasztalat része. Részecskegyorsító módjára zajlottak/zajlanak a dolgok, képtelenség a deduktív logika alpján követni a dolgokat. Néhányszor az analitikus gondlkodásmód csődöt vall. Nem másért, de itt más a lépték, a mérce, a mentalitás. Ismerik viszont (sőt, szeretik!) a román mánélét.

Szinte bánom, hogy megyünk haza. De szükséges. Nekik kell befejezniük a munkát. Rájuk marad a feladat teljesítése: megmutattuk, hogy lehet, bebizonyítottuk, hogy kell. Utóbbira azért volt szükség, mert a legutóbbi áradás során megvárták az április-májust, apadjon le a víz.

Vágyom haza. Még az ellenségeimet is hiányolom.

Vágyom haza, de mégsem. Maradnék, de nem tudok. Ígérem, hogy visszajövök!

 

Forrás:  Kiss Olivér blogja


Komment: 

Amikor pár hónapja, a magyarországi árvízkárosultak segélyezése közben arról beszélgettünk, hogy a segélyezést, felkészülést intézményesíteni kéne, talán nem gondoltuk, hogy ez ilyen hamar létrejön. Szabó László unitárius lelkész határozott hozzáállása, és a Fabó Imre Alapítvány támogatása adta az indító lökést. Árvízvédelmi képzések voltak, amelyeket Turi Laci, a Szolnoki Életjel Mentőcsoport elnöke, a KARISZ Karitatív Szövetség alelnöke vezényelt le.

És megérett, létrejött. Első bevetését zárja az Erdély Mentőcsoport.

Köszönet és elismerés illeti meg Olivért és Zoárdot!

Sooska

Oldal tetejére
„Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak!” (Kós Károly)