"Táblabotrány"

Díjkiosztás táblaügyben

2011. február 18.

Bár nagyrészt lecsengett már a Babeş–Bolyai Tudományegyetem főépületének előterében lezajlott „táblabotrány” – minden csoda három napig tart, mondják, ráadásul ez afféle kisstílű, mezei csoda volt –, mégis érdemes kicsit közelebbről is megvizsgálni ezt a dolgot, legalábbis a történetnek azt a részét, amely a szenzációhajhászás során elsikkadt. Nevezetesen azt, hogy a táblakitevő pénzt, díjat kapott tettéért, vagyis ellenszolgáltatást: fizetség fejében „hősködött”. Ez pedig jóval jelentéktelenebbé teszi a történetet, mint aminek szánták. 
 
A Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) tavaly meghirdetett pályázati felhívását már eleve megmosolyogtató, kissé gyerekes dologként könyveltem el, maga a megfogalmazás is eléggé nevetségesnek tűnt számomra (ez a része különösen tetszett: „A felhívás a táblák elfogyásáig érvényes”). A díjak külön elemzést érdemelnének, most csak kettőt emelnék ki: „kétszemélyes gyertyafényes vacsora”, „uszodai merülés könnyűbúvár felszerelésben” (természetesen mindezek mellé némi pénzösszeg is társult). Naná, hogy az embernek beindul a poénkodásra hajló kedve ilyenek hallatán/olvastán.
 
Aztán a „nagy nap” után a Transindexen megjelent cikkben (Magyarul dohányozni tilos? Botrány a BKB-s táblakitevő akció körül), a következő mondatnál már egészen biztos voltam benne, hogy ezt nem lehet kommentár nélkül hagyni: „A BKB elnöksége tegnap este e-mailben tudatta, hogy lezárult a táblás pályázatuk, amelyet Soós Sándor nyert meg”. Aha. Szóval akkor értsük úgy, hogy „elfogytak a táblák”? S ha igen, akkor hány volt? És ha több volt, akkor eddig miért nem verték ugyanígy nagydobra a dolgot mindannyiszor? A többi táblakitevő „hős” miért nem érdemelt nyilvánosságot? (Javasolom esetleg, hogy szervezzünk egy ilyen című tüntetést: követeljük a névtelen hősök felfedését).
 
Ha viszont eddig nem került sor ilyesféle egyéni akcióra, akkor az két dolgot jelent: csak egy tábla volt a BKB tulajdonában, az pedig átverés, és egyáltalán akkor milyen alapon hirdettek meg három díjat; vagy pedig senki nem jelentkezett eddig a BKB-nál – bármennyire is csábítóak voltak azok a díjak –, hogy kitenne táblát az egyetemre, és legyenek szívesek, adjanak neki egyet. Ezért hát be kellett valahogy fejezni ezt a „könnyű kis kalandot”, lehetőleg úgy, hogy senki ne maradjon szégyenben – szervezők, díjfelajánlók –, s még egy jó kis szenzációhajhász történetet is kanyarítani belőle (fogva tartott újságírók, agresszív kapus, miegymás). Hogy aztán szinte azonnal ki tudja jelenteni a BKB elnöksége: a pályázat lezárult, aki hunyt, hunyt, aki nem, az magára vessen – se romantikus vacsora, se uszodai alámerülés, tetszettek volna hamarabb észbe kapni, tisztelt hősjelöltek!
 
Mi pedig itt állunk, a nyertes „hőssel” a nyakunkon, aki nemsokára – az első díj meghatározása szerint ugyebár – a festői Dunakanyar fölött sétarepülve fog beinteni nekünk: „Tudakozó jobbra”!
 
Sok hűhó semmiért, zárhatnánk le a dolgot a shakespeare-i mű címét idézve. Csakhogy az az érzésem: nem éppen semmiért. E naiv, gyerekesnek tűnő játékocska háta mögött talán sokkal több minden van, mint gondolnánk. Valakiknek nagyon is jól jön ez a táblabotrány.
 
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság
 

 
Válasz Köllő Katalinnak
2011. február 21.
Első ránézésre a kétnyelvűség ellenfelei szokásos válaszlépésének tűnik a Díjkiosztás táblaügyben című írás, ahogy „poénkodásnak”, „hősködésnek”, „mezei csodának”, „szenzációhajhászásnak” állítja be a magyar feliratok kihelyezését a kétnyelvű Babeş-Bolyai Tudományegyetemen.
 
A cikk végére érve azonban elgondolkoztam, miért csúsztat és vezet félre szándékosan a cikkíró? Miért nem azon elmélkedik, hogy egy ártatlan magyar nyelvű tábla – még egyszer hangsúlyozom – a magát multikulturálisként meghatározó egyetemen, mitől ekkora „szenzáció”? Miért ijed meg annyira a kapus, mikor észreveszi a magyar feliratot, hogy két újságírót bezár az épületbe? Miért nevezi Köllő Katalin „táblabotránynak” az eseményt, ha a magyar felirat több órán keresztül senkit nem zavart, és „csupán” a kapus reakciója, ezen keresztül pedig a Babeş-Bolyai Tudományegyetemé nevezhető nevetségesnek és – enyhén szólva – botrányosnak?
 
A kérdésekre nincs válaszom, de kötelességemnek tartom az újságíró által leírt ferdítéseket tisztázni:
 
Tény, hogy a Bolyai Kezdeményező Bizottság (BKB) pályázatot hirdetett magyar feliratok kihelyezésére a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen, melynek csupán egy célja volt: a civil akciók folytatása annak érdekében, hogy felhívja a figyelmet az egyetemen fennálló tragikomikus helyzetre. A BKB eszköztára igen széles: tüntetés, flashmob, civil engedetlenség, nemzetközi fórumok tájékoztatása, összefogás a haladó román értelmiséggel, nyílt nap. Most a pályázat következett.
 
A pályázat során kihelyezett táblákkal a magyar feliratok hiányára, a kétnyelvűség nemlétezésére akarták/akartam a közvélemény figyelmét felhívni. Szerintem sikerült. Bár Köllő Katalin cikke megpróbálja elbagatellizálni a célt.
 
Tény, hogy közel tíz tábla volt kihelyezve, a www.bolyai.eu/tablak világhálós címen ezek sorsát bárki végigkövetheti. Köllő Katalin is.
 
A személyes érintettség okán hangsúlyozni szeretném: nem zöldfülűként jelentem meg a magyar egyetemért folytatott akciókban, hiszen az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) vezetőjeként 2006 óta számos figyelemfelkeltő rendezvény szervezésében vettem részt. A cikkben többször is emlegetett nyereményt pedig felajánlottam a 3. királyfi vagy királylány című pályázat egyik különdíjasának (www.aldasnepesseg.ro). (Köllő Katalin megnyugtatásáért írom, a pénzjutalmat és a sétarepülést is.) Ez a felajánlás – többek között – a Szabadság napilapban is megjelent.
 
Végezetül köszönöm Köllő Katalinnak, hogy e válasz révén újra a nyilvánosság elé tárhattam céljainkat, ezáltal is jelezve közösségünk számára: az állami magyar egyetem ügye továbbra is megoldatlan feladatként áll előttünk.
 
Soós Sándor, az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) elnöke
Szabadság
Oldal tetejére
„Az lesz a miénk, amit ki tudunk küzdeni magunknak!” (Kós Károly)